Aradi Magyar Színház

Csal a feleségem - 2011. november

Nem tudnám megmondani, hány kabaréműsort láttunk nagyváradi színészektől – szerencsére már az „ántivilágban” is jártak Aradon –, de jó néhányat bizonyosan. 

A „Pece-parti Párizsban” régi, százéves hagyománya van a kabarénak, van tehát előzmény, hagyomány, amihez vissza lehet nyúlni. Amikor Aradon meghirdették a Csal a feleségem c. előadást, aki jegyet vásárolt, tudta, mire számíthat: vidám jelenetekre, énekszámokra – egykori slágerekre, kuplékra, dalokra –, humoros összekötő szövegre, s arra, hogy mintegy másfél órán keresztül jól szórakozik. A nagyváradiak hűségesek önmagukhoz és a közönségükhöz, s azt nyújtják, amit a „százfejű szörny” elvár tőlük.

Az M.M. Pódium (a két M egyébként a két Meleg-fivért, Vilmost és Attilát jelenti – ez utóbbi, a kisebbik testvér, a társulat igazgatója) ezúttal jó száz perces műsorát egyetlen témára, a férfi–nő kapcsolatra építette. Ez alól talán csak az előadásnyitó Hacsek és Sajó volt kivétel, szövegét mostanában írták, mert számos utalás volt benne a hazai politikai életre (pl.: a képviselőség nehéz testi munka, mert a parlamentben sok a favágó; elhangzott benne az államelnök neve is). Aztán sok, a nem mai fiatalok körében közismert sláger (Szerelemhez nem kell semmi, Hol van az a nyár, Reszket a Hold a tó vizén stb.) és néhány kevésbé ismert kuplé hangzott el az ugyancsak ismert klasszikus, pikáns és félreérthető szituációkra épülő kabaréjelenetek között, amelyekre az előadás vége felé a Csal a feleségem teszi fel a koronát. Innen már csak néhány énekszám a végéig, emelkedő hangulatban, hogy aztán egy fergeteges „Kell egy kis hacacáréval”, és persze vastapssal záruljon az előadás. A rendező Meleg Vilmos, aki nemcsak színésznek, versmondónak, hanem rendezőnek is kiváló, pont úgy építette fel a hatszereplős kabaréestet, hogy az ostor a végén csattanjon.