Aradi Magyar Színház

Magyar kulturális élet Aradon 1990 után – esettanulmány

Lehoczky Attila: Magyar kulturális élet Aradon 1990 után – esettanulmány /Nyugati Jelen, 2009. november 27./
http://www.nyugatijelen.com/allaspont/lehoczky_attila/magyar_kulturalis_elet_aradon_1990_utan_esettanulmany.php

2000. január 5-én, a Nyugati Jelen hasábjain jelent meg Puskel Péter Beszélhetünk-e magyar közművelődésről Aradon? című írása. 

 A szerző érzékeny témát feszegetett, íme néhány gondolat: “Beszélhetünk-e egyáltalán egy olyan műkedvelő mozgalomról, amely túlmutat az alkalmi rendezvényeken és iskolai ünnepségeken ? […]...átmeneti korban élünk, amikor a megélhetési gondok enyhítése, vagy az anyagi javak biztosítása ugyancsak a megmaradás vagy a fennmaradás, a versenyképesség feltétele. Az értékmentés, akárcsak a kultúra más ága-boga háttérbe szorul, másodrendű szerepre kényszerül.Aki manapság közművelődési missziót vállal az vagy anyagilag meglehetősen jól szituált, vagy pedig a “ megszállottak ” egyre fogyatkozó táborába tartozik. ” 

2000 jó alkalom volt arra, hogy egy kutató mérleget vonjon Arad magyar kultúréletével kapcsolatban, mivel egyrészt már túljutottunk a 90-es évek első felének hurráoptimizmusán, és láthatóvá vált, hogy melyik kultúrcsoportosulás életképes, melyik nem; másrészt közvetlenül egy gazdasági fellendülés előtt voltunk, amely újabb lehetőségeket hozott magával. A vizsgált időszak delelőjén született írás viszont meglehetősen komor képet fest egy hajdani kvázi-kultúrközpontról, ahol korábban a színház, a sajtó és a közművelődési élet jelentősen befolyásolta a (nem csak) magyar közösség gondolkodását. Mindez ugyanakkor provincialitást is jelentett, melynek az  1919-ben végbement főhatalom-változás csak az egyik oka, a legnagyobb felelős kétségkívül a bő negyvenévnyi “népi demokrácia” szocialista-realista és sajnos erősen nacionál-kommunista jellege volt. 1947–1989 között gyakorlatilag elsorvasztották a kulturális életet (pl. megszűntették a magyar színházat és kultúregyesületeket), aláaknázták az értelmiségi-utánpotlást (lásd a magyar tannyelvű líceum hányatott sorsát), szétverték vagy rendszerbaráttá tették a megmaradt előadásokat, kultúreseményeket, és nem utolsósorban megszűnt az igényesség: a hajdani színvonalas programok eltűntek, helyére az olcsó és ponyvaszerű irodalmias alkotások és megkérdőjelezhető színvonalú táncos- vagy operettelőadások léptek, amelyek a legnagyobb jóindulattal sem jelentettek elitkultúrát (tisztelet a kivételnek!). Az új iránti igény, a művészeti mondanivaló iránti érzékenység elsorvadt, mivel a humán értelmiség java elvándorolt, a hajdani közösségmegtartó és nevelő intézmények korlátozott működésük vagy persona non grata jellegük miatt nem tudták a kultúrközvetítés szerepét felvállalni.

Kultúrközvetítő csoportok

Az elmúlt szűk húsz évben sok kulturális céllal született vagy azt felvállaló csoportosulás működött a városban. Voltak köztük a régi rendszer “gyermekei”, de a legtöbben vagy újonnan életrehívottak vagy 1944 előtt létező, a kommunizmus időszaka alatt megszűntetett és 1990 után újraélesztett szervezetek. Közülük a következőket emelném ki:

 ·       Tóth Árpád Irodalmi Kör. Az 1945-ben alakult Petőfi Sándor Irodalmi Kör jogutóda, aktivitását 1989 után is folytatta. Korábban havonta többször is rendezett felolvasó-estéket, előadásokat, de az évek során ezek gyakorisága csökkent. Szűkkörú összejöveteleit a Megyei Könyvtár zenetermében tartja. Legnagyobb sikerüknek két antológiájukat (Vagyunk – 1995, Vagyunk 2 – 2001) tartom, valamint azt, hogy tagjai kihasználják a kínálkozó publikációs lehetőségeket.

 ·       Kölcsey Egyesület. A komoly hagyományokra, több mint százados múltra visszatekintő művelődési egyesület 1990. január 22-én (a Himnusz “születésnapján”) alakult újjá. Széleskörű művelődési tevékenységet folytatott/folytat, művelődéstörténeti előadásokat és irodalmi estéket rendez, könyveket jelentet meg (ezek közül kiemelkedik a Fecskés-sorozat, valamint több antológia), saját könyvtárat tart fenn, évente odaítéli a Kölcsey-díjat az arra érdemesülteknek (ezt az aradi magyar kulturális életért kiemelkedően sokat tevők kapják) és diákszínpadot is üzemeltet. Ez utóbbi különösen fontos, és egyben hiánypotló az aradi magyar kultúréletben, több elismert színészt indított útjára, pl. Posta Ervin, Incze Tamara, Kézdi Imola, Éder Enikő, Simon Mátyás, Kelemen Kinga, Tapasztó Ernő stb. Az Egyesület másik jelentős teljesítménye a Havi Szemle című művelődési folyóirat megjelentetése, amely kezdetben önállóan, később a Nyugati Jelen napilap mellékleteként jelent meg. Éveken keresztül a Havi Szemle volt az egyetlen magyar kultúrfolyóirat a városban, de 2001 végén minden előjel nélkül megszűnt. Több évnyi kihagyást követően 2008-ban megváltozott szerkesztőgárdával, önálló formában sikerült újraindítani a lapot.

Az Egyesület motorja mindig is Pávai Gyula magyar nyelv és irodalom szakos tanár volt, akinek személyét felemásan ítéli meg Arad város magyar értelmisége, érdemei azonban megkérdőjelezhetetlenek. Az Egyesület vezetősége 2007-ben és 2009-ben szerkezeti átalakuláson ment keresztül, jómagam csak bízni tudok abban, hogy tevékenységüket folytatni tudják.

·       Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete. 2003-ban alakult, működése első néhány évében igen aktív volt, főleg történelmi irányúltságú ismeretterjesztő előadásokat és szavalóversenyeket rendezett. Sajnos az elmúlt évben kevesebbet lehetett róla hallani.

·       Alma Mater Alapítvány. A szervezet Éder Ottó és Réhon József tanárok kezdeményezésére született meg 1991. április 17-én, eredeti célnak azonban nem a közművelődési életben való jelenlétet, hanem az Arad megyei magyar oktatás támogatását tűzték ki. Az Alapítvány mégis több ízben tevékeny szerepet vállalt a aradi magyar kulturális életben: színházi előadásokat szervezett, jelentős számú könyvet adott ki és külön kiemelném az általuk működtetett Szövétnek című művelődési szemlét, amely megpróbálja azt az űrt pótolni, amelyet a két világháború között és részben azt megelőzően Aradon megjelent hasonló jellegű lapok hagytak maguk után.

·       A Kamaraszínház. A jelentős múltra visszatekintő aradi magyar színjátszás (több kritikus szerint is Budapest után a második legfontosabb színházi központja volt a Magyar Korona Országainak) a központosítás áldozatául esett, amikor a második világháborút követően a társulatot egyetlen tollvonással Temesvárra költöztették (ez a mostani Csiky Gergely Állami Színház). A kommunista idők kultúrszervezői vendégelőadásokkal és az országos szinten is jegyzett Periszkóp Népszínházzal próbálták pótolni a keletkezett űrt. 1991 után a Periszkóp megszűnt, az évtized folyamán pedig egyre ritkultak a magyar nyelvű előadások Aradon: 1995-ben még tizenegy, 2004-ben már csak három vendégelőadás volt. 2002-ben Böszörményi Zoltán, a Nyugati Jelenés az Irodalmi Jelen tulajdonosa megpróbált egy kamaraszínházat elindítani, de a próbálkozás a kezdeti sikerek ellenére megfeneklett. 2003-ban a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Karának végzős magyar csoportját próbálták állandó társulat formájában Aradra csábítani, de ők nem vállalták ezt a kihívást. 2007-ig nem volt újabb próbálkozás, de ekkor határon átívelő kapcsolatok segítségével és a Városi Közgyűlés jelentős anyagi támogatásásval új csoport alakult, amely az Aradi Magyar Kamaraszínház nevet vette fel. Ez túlnyomó részben befogadó színházként működik és megpróbálja a modernebb darabok felé nevelni az amúgy konzervatívnak mondható helyi közönséget.

·       A Nyugati Jelen csoportosulás. A megye egyetlen magyar nyelvű napilapját 1999-ben vette át Böszörményi Zoltán, aki jelentős anyagi befektetéseket eszközölve a megszűnéstől mentette meg az újságot (a kilencvenes években több ízben is csődközeli állapotban volt a lap, a hetilappá való átalakulás is felmerült). Az új tulajdonos nagy lendülettel fogott hozzá a lap gyökeres átalakításához és az aradi magyar kultúréletbe is megpróbált új színt vinni, 2001-ben színházat és irodalmi folyóiratot (Irodalmi Jelen) is alapított. Ez utóbbi hamarosan erdélyi, majd összmagyar jelentőségre tett szert. A lap novella és regénypályázatokat is indított, riportokat fogadott, szemlézte a megjelent szépirodalmi alkotásokat, és hamarosan a könyvkiadásban is szerepet vállalt. A lapba a kortárs magyar irodalom kiemelkedő képviselői (pl. Szőcs Géza, Orbán János Dénes, Bodor Pál, vagy haláláig Faludy György) is bedolgoztak, de folyamatosan keresi az új arcokat. A tulajdonos több ízben is kifejtette (legjobban talán a transindex.ro-nak adott interjújában), hogy a magyar irodalmi élet támogatását kiemelkedő fontosságúnak tartja.

·       Az RMDSZ Arad megyei szervezete. Mivel az RMDSZ nem pártként, hanem érdekérvényesítő szervezetként működik, tevékenységében jelentős részt képez a kulturális élet támogatása és az ilyen jellegű események szervezése. A megyei szervezet vezetésének egy része tagja a Városi és Megyei Közgyűlésnek, ily módon sikeresen pályáztak/pályáznak és lobbiztak/lobbiznak ki anyagi támogatásokat magyar kultúrrendezvények számára. Évente több alkalommal szerveztek színházi előadásokat, több könyvet is megjelentettek, valamint számos más kultúreseményt is rendeztek az évek folyamán.

·        Megemlítendők a romániai szintű irodalmi, művelődési körök és szervezetek helyi részlegei. Elméleti szinten létezik a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Romániai Magyar Dalosszövetség helyi fiókja is, gyakorlati tevékenységük azonban általában nem látható.

·        Mindezeket leszámítva más kultúrcsoportosulások is működtek az elmúlt 19 év folyamán (például a Beszélni Nehéz Kör, amely a Múzeumban tartotta összejöveteleit, a komolyabb nemzetközi sikereket is elért Vox Juventutis gyermekkórus, a rövid időt megélt Candide Társaság és Kisfaludy Társaság), de ezek manapság már nem működnek.

Az előadások minősége és a közönség

Nehéz elitkultúráról és minőségről beszélni egy olyan közegben, amelyet negyven év kommunizmusa teljes mértékben perifériára szorított, és amely 1990-ig minden nyílvánosan elhangzott magyar versnek vagy iskolai előadásnak örült. A lejtő aljáról kanyarodott vissza az aradi magyar kulturális élet és igyekezett behozni az évek folyamán összegyűlt óriási elmaradását. A próbálkozások azonban akarva-akaratlanul lehetőséget adtak a provincializmusra, a kétes minőségre. Gyermekbetegségeket hordott magával ez az állapot: pontatlan kifejezéseket, fogalmazási és helyesírási hibákat, sokszorosan túlhaladott vagy éppen értelmezhetetlen stílusokat, kvázi-nacionalizmust.

A színházi előadások terén nagy sikernek örvendenek a könyebben értelmezhető művek, például a könnyed drámák, az operettel rokon műfajok vagy más hasonló összeállítások. A közönség egy része nem érti a nehezebb, modernebb vagy többsíkú darabokat, nehezen fogadja el az újabb rendezési fogásokat, ennek pedig gyakran hangot is ad. Sajnos a negyvenévnyi kommunizmust követő első tíz év sem hozott magával elegendő számú közönségnevelő darabot, ilyen szempontból az elmúlt pár év és főleg a Kamaraszínház próbálkozásai írták felül az addig megszokottakat. Az utóbbi időben örvendetes módon megszaporodott az előadások száma (a temesvári Csiky Gergely Állami Színház vendégelőadásai és a Kamaraszínház produkciói), ezek segítségével sikerülhet ismét kinevelni egy gyakori színházlátogatáshoz szokott közönséget. A bemutatott darabok sokszínűségét meg lehetne tartani, de mindenképpen a színvonal növelésének figyelembevételével. Úgy érzem hosszú idő szükséges ahhoz, hogy a helyi közönség utolérje a kolozsvári vagy marosvásárhelyi szintet (ha ez egyáltalán lehetséges), ez pedig nemcsak a darabok elfogadásában, hanem az értelmiségi lét felé aspiráló egyén számára megengedhetetlen színházi viselkedés kiszűrésében (pl. előfordult, hogy mobiltelefon szólalt meg előadás közben, de félhangos beszélgetéssel is megzavartak már produkciót – a Mácsai Pál fellépésén történteket sem lehet könnyen elfelejteni) is igaz kell legyen. Bízom benne, hogy ezeket a problémákat rövid időn belül kiszűri a természetes közönség-szelekció, és talán ugyanez fogja előremozdítani a színházi ízlést is. Hosszú távon a Kamaraszínház nagyszínházzá való átalakítását (vagy továbbfejlesztését) és az állandó társulat szerződtetését látom megfelelő és talán elérhető célnak, bár nyílvánvaló, hogy ennek legfőképpen anyagi akadályai lesznek.

A könykiadás terén (leszámítva az Irodalmi Jelen által kiadott könyveket) egy jelentős problémát szeretnék felmutatni: az aradközpontúságot. A kiadott könyvek több mint 90 %-a a várossal vagy a megyével foglalkozik és legtöbbszőr történelmi témájú. Ez ugyan logikus egy történelmi idők hozta konzervatív társadalmi élet esetén, ugyanakkor szinte semmilyen lehetőséget nem kínál a fejlődésre. A probléma másik gyökere itt is az igény hiányában keresendő. A megjelent szépirodalmi vagy szemle jellegű antológiák pedig sok esetben mély provincializmust hordoznak magukban, jómagam (bár nem vagyok képzett kritikus) kevés olyan szikrát látok, amelyek egyszer akár összmagyar szinten is tűzzé válhatnak. Dícsérendő viszont a megjelent kötetek nagy száma: 1995 óta közel száz könyv jelent meg magyar nyelven Aradon, meggyőződésem, hogy a szorványban ez messze a legjobb teljesítmény. A mennyiség mellett azonban a minőségre és a többoldalúságra is hangsúlyt kell fektetni.

Az irodalmi és művelődési szemlék terén ugyanazt mondhatjuk el mint a megjelent könyvek esetében: az Irodalmi Jelent leszámítva aradközpontúak és csekély azon írások száma, amely összmagyar szinten is megállná a helyét. Tehetségesebb íróink (például Karácsonyi Zsolt) elhagyták a várost, érvényesülésük a kultúrközpontokban következett be. Jelentős hiányosságnak tartom, hogy a fiatal, szárnyaikat csak bontogató írók számára nincs publikációs tér, jelenleg egyetlen folyóirat sem fogadja írásaikat (legutóbb a 2008-ban újraindult Havi Szemlepróbálkozott ezzel), ily módon többségük idő előtt elvész. A Szövétnek esetében (amely főleg az Aradról elvándorolt magyaroknak szól) érthető, ha nem vállal különösebb kultúrmissziós szerepet, de a Havi Szemle sokkal jobban kiaknázható lenne nemcsak a fiatal írók, hanem a színvonalasabb irodalom propagálása szempontjából is. Úgy érzem, hogy egyedül a publicisztika terén alkottak/alkotnak maradandóbbat a helyi értelmiségiek (pl. Írházi János, Kilin Sándor, Puskel Péter).

A megrendezett ismeretterjesztő előadások kapcsán észrevehető, hogy azok túlnyomó többsége történelmi vagy irodalmtörténeti jellegű, ez az aradi magyar társdalom már említett konzervatív magatartásából és az ezáltal kiváltott igényből következik. Amennyiben tényleges szabadegyetemi vagy ismeretterjesztő céllal szervezik ezeket, szükséges volna a témák és a kép árnyalása, esetleg a reáltudományok irányába is. A másik elszomorító dolog az, hogy nagyon kevés fiatal látogatja ezeket az eseményeket, így félő, hogy a közönségük előbb-utóbb kiöregszik. Amennyiben viszont a megtartott előadásokat vesszük figyelembe, örömmel állapíthatjuk meg, hogy azok színvonala sok esetben kiváló.

***

A következtés adott: van magyar művelődési élet Aradon, de fejlődőképessége ellenére többnyire provinciális jellemvonásokat hordoz. Nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy léte fennmaradjon, tovább bővüljön, közönséget és fiatalokat neveljen a magyar kultúrélet számára. Puskel Péterrel egyetemben azonban azt vallom, hogy létezése néhány kivételtől eltekintve azoktól a fáradhatatlan emberektől függ, akik korábban is motorjai voltak.

Nincs más dolgunk: melléjük kell állnunk.

A fenti eszmefuttatás csak egy töredék, amely a megoldandó problémák fontosabb árnyalatira kívánt rávilágítani és esetleg (sokszor naív) megoldásokat ajánlani. Semmiképpen sem kívánt rosszindulatú kritika lenni!Nem törekedett továbbá teljességre sem. A felvetett problémák megoldása attól függ, hogy össze tudunk-e fogni, és ki tudjuk-e védeni a leendő rosszindulatú provokációkat.